2017. május 21., vasárnap

Ott állt ő


Sziasztok, drágaságok!

Itt is van a történet utolsó és egyben lezáró novellája. Fogadjátok szeretettel!

Puszi; Virág.

December 24-e volt. Harry éppen a temetőbe tartott, hogy elvigye a férjének a szülinapi ajándékát. Minden évben vitt valamit – vagyis inkább ugyanazt, csak kis változtatással –, amióta Louis elhunyt.

Pedig az már 30 éve történt. 30 hosszú éve, hogy Harry utoljára csókolta őt, és azóta senki mást. 30 éve, hogy utoljára megérintette szerelme puha ajkát az övéivel, de szerelme már nem csókolt vissza. Még 30 év távlatából sem felejti el azt a pillanatot.

A hó nagy pelyhekben, sűrűn hullott, miközben a zöld szemű férfi a már jócskán ősz hajába túrva próbált az úton maradni, és nem balesetet okozni. Azt vette észre, hogy szerelme halála óta ez a legkeményebb tél. De nem adta fel, és nem fordult vissza. Semmi sem tántoríthatta el attól, hogy elvigye Louis-nak a szülinapi ajándékát, ami egy csokor vörös rózsa volt és egy levél. Mint mindig. Viszont a levél tartalma mindig más volt, de ugyanúgy őszinte. A hiányról, a vágyról és a szerelemről szóltak. Arról, amit Harry érzett, amióta Lou elment.

Az autó szélvédő törlője folyamatosan járt, de még így is nehezen látta az utat. Reménykedett, hogy épségben odaér a temetőbe.

Az út második felében járhatott már, amikor egy jegesebb útszakaszhoz ért, és az autó csúszni kezdett. Minden önuralmát, és lelkiismeretét összeszedve próbálta irányítani az autót, de az végül minden igyekezete ellenére belecsapódott egy szemből jövő járműbe.

Harry az ütközés következtében a szélvédőnek csapódott, és elvesztette az eszméletét. Az autó eleje teljesen összetört, ő pedig a műszerfalba préselődött, feje pedig az üveg és a kormány közé. A másik autós megúszta egy nagyobb horpadással az anyósülés felőli oldalon, és egy kis sokkal. Szerencsére a sofőr megúszta, csak lesodródott az útról, és az árokban állt meg, de az szerencsére nem volt mély.

Amikor a sofőr feleszmélt, és összeszedte magát, azonnal kiszállt, hogy megnézze, mi történt a másik sofőrrel. Odasétált Harry autójához, s közben elővette a telefonját, mert már akkor látta, hogy mindenképp kell mentő, hiszen tiszta vér a szélvédő a férfi fejénél. Hívta a mentőket, és közben megpróbálta kinyitni a kocsi ajtaját, de nem ment neki, mert teljesen össze volt törve. Az ajtó feszegetése közben észrevette, hogy honnan jön a vér. Harry feje megnyílt az ütközés erősségétől, és onnan folyt a vörös folyadék.

A mentők perceken belül megérkeztek a tűzoltókkal együtt. Szétvágták az autó vezető felőli részét, és minél hamarabb próbálták kiszabadítani a súlyos sérülést szenvedett Harryt. Közben a mentősök odakészítették a hordágyat, hogy minél hamarabb el tudják látni őt.

Néha perc múlva a göndör már a hordágyon feküdt, és abban a pillanatban el is dőlt a sorsa: keringés, légzés, és egy láb hiányában, valamint az élettel sajnos összeegyeztethetetlen nyílt fej- és agysérülés miatt nem küzdenek érte. Ezt látták a legjobbnak, hiszen már halott volt a becsapódás után pár másodperccel a feje miatt. A halál ténsét megállapítva, betették a mentőben egy fekete zsákba, majd útnak indultak vele.

Eközben a göndörkénk különleges helyen járt. Még sosem látott hasonlót, de mégis valami furán jó érzés fogta el. Nyugodt volt a hely. Nem volt ott semmi, de mégis ott akart maradni.

Kíváncsian nézett körbe, s járkált minden felé. Egy idő után észrevette, hogy nincsen teste. Nem látta sehol. Nem látta magát, de mégis tudta, hogy ott van. Meghalt volna? Ilyen a halál? Lágy, és ismeretlen.

Valami folyamatos hiányt érzett a szívében. Azonnal tudta, hogy mi az. A szerelmének hiánya.

Ez egy szép hely. A kedvese is biztosan ott van. A számára legkedvesebb nevet kiáltva indult tovább, és keresgélt. Boldogságot, és magyarázatot erre az egészre.

Megállt, mert azt érezte, meg kell állnia. Nem volt rosszul, csak érezte. Nem hitt a szemének, amikor felnézett. Ott állt ő, a szerelme. Könnyes szemmel, és tárt karokkal várta őt. Harry szemébe könnyek gyűltek, és gyors léptekkel közeledett szerelme felé, s felzokogva szorította őt a karjai közé. Végre újra vele volt. Az élete, s halála értelmével.

- V É G E -


2017. május 20., szombat

Emlékkoncert

Sziasztok, drágaságok!

Még egy novella lesz ezen kívül itt a blogon, aztán végleg bezárulnak a kapuk.

Puszi; Virág.

Louis Tomlinson

Ez most egy nagyon különleges nap – mondta Liam, amikor kimentek a színpadra. Érdeklődve figyeltem, hogy mi fog történni.
Igen, pontosan – vette át a szót Harry. – A lelki állapotom most jutott olyan szintre, hogy képes vagyok úgy beszélni Louis-ról, vagy gondolni rá, hogy nem sírom el magam. Tudom, eltelt már tíz év. Ti felnőttetek, és néhányan családot alapítottatok, mi pedig kezdünk megöregedni. Anyák és apák lettetek, de mégis eljöttetek, amiért elmondhatatlanul hálásak vagyunk nektek.
Bocsi, hogy közbevágok, Harry – lépett mellé a szöszke, aki már barna lett. –, de én is szeretnék szólni pár szót. – Szerelmem csak mosolyogva bólintott. – Ezt a koncertet a mindenkori negyedik tagunknak, Louis Tomlinsonnak ajánljuk. Mindannyian azon a véleményen vagyunk, hogy közönséggel együtt, tisztességesen el kell búcsúznunk tőle, mert megérdemli.
Louis csodálatos ember. Igen, én még ennyi idő után sem vagyok hajlandó múlt időben beszélni róla – Oh Zaynie... – Úgy gondolom, hogy neki sosem szabad elveszni a köztudatból. Tudott olyat alkotni a hangjával, aminek illene örökké fennmaradnia. Viszont Lou fél, és nem hisz a hangjában. A ti segítségetek is kell ahhoz, hogy ez megváltozzon, és Tommo higgyen magában – fejezte be végül Zayn, én pedig már majdnem sírtam. Annyira szeretem őket és ez... Olyan kedves tőlük.

Az igazat megvallva, mindannyiuk szavai jólestek. Amikor ott voltam, nem nagyon beszéltünk rólam, de most legalább megtudtam, hogy mit gondolnak rólam. Jólesett, hogy ennyire szeretnek, és hisznek bennem.

A rajongóink felnőttek, de mégis teleház volt a stadionban. Csodálatos érzés volt látni a a magasból.

Lou egyik kedvenc dalával, a No Controllal kezdünk, aztán szépen sorjában a többi – mosolyodott el Niall, majd Sandyvel elkezdte játszani az alapot, Harry pedig belekezdett a dalba. Közben folyamatosan Harryt néztem. A haja már a háta közepéig ért, a szeme ugyanúgy csillogott, mint régen, amikor én is ott álltam a színpadon.

Jó érzés volt látni, hogy már feldolgozta a halálomat. Nem akartam ott hagyni, de ennek így kellett történnie. Szomorú, és fájdalmas, de úgy hiszem, okkal érdemeltem ezt.

Csak az a rossz benne, hogy látom Hazz fájdalmát, és szenvedését. Láttam, amikor éjszakákon át sírt, vagy éppen ordítozott magából kikelve, én pedig nem tudtam megvigasztalni. Láttam, amikor véletlenül elejtett egy poharat, aztán annak a törött darabjával akarta megsérteni magát, de végül nem tette meg, mert lementem hozzá, s magamhoz öleltem. Ott akartam lenni vele mindig, de ez sajnos lehetetlen.

Időközben már a Little Things szólt. Az mindig könnyeket csalt a szemembe. Most sem volt másképp.

Hazz éppen a haját kontyolta fel, amíg Zayn a szólóját énekelte. Utána jön az enyém, ami most már Harryé.

Tarts ki, drágám! Menni fog." suttogtam, mert láttam, hogy valami nincs rendben. Fogtam magam, és leszálltam hozzá. Ott akartam lenni vele, hogy minden rendben legyen. Hátulról öleltem, miközben énekelt. Tudtam, hogy valószínűleg nem tudja, hogy ott vagyok, de azért mégis jobb volt úgy, mint fentről nézni. Végre újra köztük, és a rajongóink között voltam. A sikításuk boldoggá tett. Úgy hiányzott már ez. „Szeretlek, Harold" suttogtam fülébe, s a nyakába csókoltam. Leültem az egyik színpadi elemre, majd onnan hallgattam tovább a koncertet, és velük énekelgettem néha.

Eszembe jutott valami – szólalt meg Hazz, amikor vége lett a dalnak. Kíváncsian figyeltem. – A fiúnk, Tommy hallja, amit Lou mond, és ha ott van vele, vagy velünk, akkor még látja is, hogy mit csinál. – Boldogan sóhajtva bólintottam. Sajnáltam, hogy Tommy nem volt ott, mert akkor tudtam volna üzenni Harrynek. – Szóval csak azt szeretném neked mondani, hogy szeretlek, szerelmem – mondta felnézve az égre, s megtörölte az arcát. Kezemre pusziltam, és odafújtam neki. – És itt a rajongók előtt megígérem, hogy örökké szeretni foglak. Amíg a szívem meg nem szűnik dobogni – tette tenyerét a mellkasára. –, s még utána is, mert akkor végre újra együtt leszünk. Akkor már semmi sem szakíthat el minket egymástól.
Hiányoznak a vicceid, Tommo – sóhajtott szomorúan Zayn. Olyan szívesen mondtam volna neki vagy ötöt kisujjból, de nem tehettem, mert nem hallotta volna meg. Szeretem, amikor nevetnek a vicceimen. – Kivel haverkodjak? Kinek mutassam meg először az új firkálmányaimat? Kitől kérjek véleményt róluk? – Itt vagyok neked, Z. tudok a dalaidról, és ismerem is őket. Nagyon jók, és tetszenek. Büszke vagyok rád. Én tényleg őszintén örülök, hogy a feloszlásuk óta néhányuk megtalálta az igazi stílusát. Hazza is énekelget néha, de neki nincsenek szóló dalai, pedig én nagyon örülnék neki.
Tudod, Z – lépett mellé Niall. – Én úgy gondolom, hogy Louis velünk van. Mármint nem csak most, hanem mindig. Nem ő döntött úgy, hogy el akar menni. Ő szeretett itt lenni – Teljesen igazad van, Ni. Nekem ti voltatok, vagytok, és lesztek a második családom.
Én nem igazán beszélek az érzéseimről, de akkor most kicsit én is kitárulkozom – ült le mellém Liam, bár nem tudhatta, hogy ott vagyok. – Amikor Louis elment, Harry nagyon rosszul volt, és abban az időszakban sokáig mellette voltam, hogy ne tegyen kárt magában. Én akkoriban nem foglalkoztam a gyásszal. Nem foglalkoztam a bandatársam elvesztésével, mert arra koncentráltam, hogy ne veszítsek el még egyet. Azt már nem tudtam volna feldolgozni. Csak akkor fogtam fel igazán, hogy mi történt, amikor haza mentem, és egyedül voltam. Teljesen hidegzuhanyként ért a felismerés, pedig nyilván elsők között tudtam a dologról. Én... Felhívtam Louis-t. Így utólag már nem értem magam, de akkor csak arra vágytam, hogy halhassam, ahogy „Hey, Payno"-val felveszi a telefont. Nem vette fel. Férfi létemre, akkor sírtam – Közelebb csúsztam hozzá, s fejemet a vállára döntve, öleltem magamhoz. Tudtam, hogy hívott, de nem tudtam felvenni. Ott voltam nála. Pont akkor léptem be az ajtón, és „Hey, Payno"-val köszöntem. Nem hallotta. Kellett néhány, amire felfogtam, hogy nem tudok többé beszélni velük.

De aztán jött Tommy, a kisfiúnk. Ő volt a kulcs. Vele tudtam beszélni, és üzenni Harrynek. Utána minden könnyebb lett. Boldoggá tett, hogy Harry igyekszik jobban lenni, és megvalósította a legnagyobb álmomat, egy közös gyermeket. Végre tudtam „babázni", még ha csak idézőjelben is.

Elgondolkozásom közben folytatták a koncertet, és én már csak az utolsó dalnál eszméltem fel.

Sajnos elérkeztünk a koncert végéhez – mondta Hazz, miközben Ni a gitárját pengette. – Remélem, Lou itt volt, és tetszett neki – Persze, hogy tetszett. Csodálatosabb ajándékot nem is kaphattam volna. – És persze nem utolsó sorban köszönjük nektek, hogy eljöttetek, és együtt emlékezhettünk a szerelmemre, a férjemre, s a mi aranytorkú bandatársunkra. Soha ne felejtsétek el őt – kérte mosolyogva, majd integetve lementek a színpadról. – Sziasztok!

Én is elköszöntem a rajongóktól, majd bementem a fiúk után. Harryt kerestem, és amikor megtaláltam a kanapén, a szemét törölgetve, leültem mellé, s magamhoz öleltem. „Büszke vagyok rád, kedvesem. Köszönöm nektek ezt a csodálatos emlékkoncertet.”

Vége

2017. február 13., hétfő

Szívem egyetlen szerelmének

Sziasztok drágaságok!
Ez már a második novella a blog történetéhez, csak most tíz évvel később járunk. 
Holnap Valentin-nap és annak alkalmából írtam ezt a kis sztorit. Igazából nem terveztem, hogy írok még ide, de néha csak úgy jön az ötlet és így legalább nem hal ki teljesen a blog.

Kellemes olvasást és boldog Valentin-napot előre!
Puszi; Virág.


Szívem egyetlen szerelme, 
Sokadig Valentin-nap ez a mai nélküled. Ismét levelet írok neked, mint minden évben, ilyenkor, a szerelmesek napján. Lehet, te azt hiszed, unom már ezt, de nem. Itt tudok csak igazán megnyílni. Neked mindent elmondok, mert ez régen is így volt. Bár most már nem adsz tanácsokat. 

Tíz éve már, hogy elmentél. Tíz hosszú éve. Több, mint 3560 nap nélküled. Tudod, hogy milyen nehéz? Még mindig sokszor sírok, ha eszembejut az esküvőnk, vagy csak az együtt töltött percek - amikről tudom, hogy lehetett volna sokkal több is. Már tudom, hogy adnom kellett volna még egy puszit, vagy meg kellett volna, öleljelek még egyszer. A szeretetből sosem sok. Még akkor sem, ha úgy tűnik. 

Öregszem. Nem rég megtaláltam az első ősz hajszálam. Egy kicsit lesúlytott a dolog, de tudom, hogy ez az élet rendje. 

Tommy is nagy már. Nehéz a tinédzser kor és ő most pont abban van. Sok a változás és van, amit nehezen kezel. Régen sokat beszélgettünk mindenféle dologról, de most már hazaér és azonnal bemegy a szobájába. Nem beszél és alig jön ki. Tudom, hogy ez most természetes, de mégsem hagy el a gondolat, hogy rossz apa vagyok. 

Pedig mindent megkap, amire vágyik. Mindent megteremtek neki, kerüljön bármibe is, de nem válik be. Ugyanúgy le sem szar. Szeretném, ha megint a régi apa-fia kapcsolat lenne köztünk. Csodálatos lenne. 

Az a kapcsolat, amikor még a puszi gyógyított, amikor a karjaim közt volt a legbiztonságosabb, és amikor... Amikor még elmondta, hogy mit csinálsz, amikor itt vagy velünk. 

Most már nincs ilyen. Egyik délután összevesztünk és azt mondta, hogy többet nem fog közvetíteni. Tudja, hogy ez a legfájdalmasabb pont, amivel visszavághat. Fáj, hogy nem tudom, mit csinálsz. Egyedül érzem magam. 

Elmegyek pihenni kicsit, mert nem akarok megint sírni. Utána folytatom. 

Nem tudtam pihenni. Feküdtem a kanapén. Folytak a könnyeim. Aztán egyszer csak nyílt az ajtó. Tommy jött haza, de olyan dolog történt, ami mostanában nem nagyon. 

Apa vissza akar jönni hozzád" suttogta és megölelt. Itt már nem tudtam irányítani az érzelmeimet és zokogva szorítottam magamhoz. „De nem engedik" sóhajtott szomorúan. „Sajnálom, apuci.”
Szeretem őt” zokogtam. 
Tudom. Sajnálom, hogy kiabáltam veled... Már megbántam, csak nem akartam rád zúdítani a problémáimat. Viszont apa folyamatosan velem van. Mindig üzen neked. Már nem bírom ki, hogy ne adjam át. Át kell adnom neked a szeretetet, amit küld. Azt üzeni, keress magadnak társat. Valakit, aki mellett boldog vagy, akivel újra férfinek érezheted magad – mert tudja, hogy 10 éve nem voltál senkivel semmilyen értelemben. Azt mondja, túl kell lépned rajta. Túl kell lépned a halálán és a gyászon. Most élhetnél csak igazán, ha nem ragadnál a múltban. Szereted. Ő is szeret téged, de már nem tud boldoggá tenni.
Nincs más, aki olyan boldoggá tudna tenni mint ő. 
Apuci...” nézett rám, s letörölte a könnyeimet. „Apa tudja, hogy hazudsz magadnak. Vágysz a szeretetre. Vágysz arra, hogy valaki újra boldoggá tegyen.” Megráztam a fejem:
Tökéletesen boldog vagyok. Tényleg.”
Most is itt van ám”
Hol?” néztem körbe. Már reflexből jött a mozdulat. 
Most sétál ide hozzánk és féltérdre ereszkedve kéri a kezed, hogy egy csókot hintsen rá” mondta. Kicsit kinyújtottam a kezem. Pár másodperc múlva tényleg éreztem valamit. 
Köszönöm, szerelmem” suttogtam.

Igaz, hogy téged elvett, de hatalmas ajándékot adott azzal a Sors, hogy Tommy tud veled kommunikálni. Nem tudom, mi lenne velem, ha ez nem így lenne. 

Sokszor előfordul, hogy csak te tartod bennem a lelket. Vannak napok, amikor csak fekszem a kanapén, vagy az ágyon és a múlton rágódom. A múlton és az együtt töltött perceken, amiket bármi áron visszahoznék. 

Lassan nyolc éve már annak, hogy úgy letettem a pengét, hogy egy sincs a házban, ami nem a borotvámban van. Már pszichológushoz sem járok, de vannak rosszabb napjaim. Olyankor általában Tommyval beszélgetünk, vagy ő meséli, hogy mit csinálsz. Olyankor nagyon boldog vagyok.

Jó érzés, hogy még ennyi idő után is törődsz velünk. Sajnos én csak így – levélen keresztül – tudok veled. Tudom, hogy látod, amit csinálok nap, mint nap, de mégis jó leírni neked. 

Tényleg! Képzeld el, nem rég átjöttek a fiúk és beszélgettünk kicsit. Úgy döntöttük, hogy nem sokára újra összeállunk egy emlékkoncert erejéig, amit neked ajánlunk, szerelmem. Elénekeljük majd a régi dalainkat és én szólózni is fogok neked az egyik dallal, amit a halálod után írtam. 

Remélem, ki fogom bírni összeomlás nélkül. Biztosan, hiszen ott lesznek a fiúk is. De azért gondolj bele, milyen fura, hogy már a rajongóink is felnőttek. Családanyák, feleségek, akik régen rajongtak egy egyszerű fiúbandáért. Tiszta fura belegondolni, igaz? 

Nade most már szeretnék rátérni a lényegre, amiért ilyen hosszú levelet írtam neked most. Valentin-nap van. A szerelem napja. Már a tizedik ilyen nap nélküled. Mindig viszek egy szál vörös rózsát a sírodra, ahogyan ma reggel is tettem. 

Egy kicsit elgondolkoztam. Tommy már sokszor mondta, hogy azt mondod neki, szerezzek pasit és legyek boldog. Csak tudod, sírhatnékom lesz a gondolattól, hogy már férfivel vagyok és ő ölel és csókol helyetted. Nem engedném. Önző vagyok, nem tagadom. Nem érdekel, ha többé nem számítok majd férfinek, de akkor sem lesz senkim! Én ezzel a gyűrűvel – amit az esküvőnk óta nem vettem le –, örök hűséget fogadtam neked, és amit megfogadok, azt be is tartom. Örökké. 

Azt mondják, nekünk férfiaknak lételemünk a szex. Én már nem kívánom, mióta elmentél. Ahogy a csókot sem és semmit, ami a szerelmet fejezi ki. Csak veled akarnám újra az összeset. Csak veled.

De nem akarok csak a rosszról beszélni. Vannak jó dolgok is. Tommy első lett a sulis matekversenyen és nagyon büszke vagyok rá. Olyan okos, mint te, szerelmem. Azt mondta, hogy majd orvos szeretne lenni, ha felnő, hogy segíthessen az olyan beteg embereken, mint te voltál. Annyira szeretem őt... Olyan okos és csodálatos. Mintha csak a vér szerinti fiúnk lenne. Bár teljesen úgy kezelem. A mi fiúnk.

Már több órája írom neked ezt a levelet, hol könnyezve, hol mosolyogva, de végig szerelemmel a szívemben. Sokszor írok neked és ez megnyugtat. Tudom, hogy mindent látsz, de mégis jó érzés megosztani veled a dolgokat az én szemszögemből. Mint például azt is, hogy most egyedül vagyok és a konyhapulton írok, fátyolos szemekkel. Tommy elment a barátaihoz, bár úgy hiszem, inkább csajozik. De nem bánom, hiszen egyszer mindenkinek meg kell tapasztalnia, hogy milyen is a szerelem. 

A miénk csodálatos és mindent legyőző, erős és kitartó – volt. Mondják ezt az emberek, de én jelen időben mondom, mert még mindig így van. Lehet, hogy te már nem szeretsz engem, de én téged igen.

Csak még így végszóban szeretném elmondani neked, hogy az emléked örökké bennem él és az irántad érzett szerelmem sosem enyhül. Soha sem...

A te Hazzyd
– csak neked engedtem, hogy így hívj. 


Ui.: Már az utolsó pólódon sem érzem az illatod... Hiányzol.

2016. december 23., péntek

Karácsony Apa Nélkül

Sziasztok Drágaságok!


Igaz, hogy még nincs Karácsony, de az olvasóim kérésére kicsit előbb hoztam az ajándékotokat.

Ebből a novellából kiderül, hogy milyen volt Harry első Karácsonya Louis nélkül.

Előre szeretnék boldog karácsonyt kívánni minden olvasómnak! Kívánom, hogy legalább ebben a rövid időszakban boldogok legyetek és minden rendben legyen! Szeretlek Titeket!

Kellemes olvasást!
Puszi&ölelés; Virág.

Karácsony Apa Nélkül

Harry

Nem tudom, miért vagyok még itt.

Louis hiánya lassan már felőröl. Minden este egyedül fekszek le a közös ágyunkba, s a pólóját szorongatom. Már alig érzem rajta az illatát, de ennek ellenére nem dobom el. Nem lenne szívem hozzá. Már csak ezek vannak belőle és számomra ez kincs. Kincs, ahogy ő is az.

Mindig reménykedve várom a reggeleket, hogy mikor kinyitom a szemem, Louis legyen az első, akit meglátok. De nem! Nem, mert az ágy üres mellettem minden reggel. Csak tapogatom a hideg paplant, de ugyanúgy lapos. Nincs itt. Dühömben, vagy fájdalmamban – már nem is tudom – a párnámat a falhoz vágom, és zokogásban török ki. – Szaros rák! Miért vetted el tőlem? – ordítom, s az arcom a másik párnába nyomom. – Nem bírom nélküle...

A mosolya, a kócos haja, a viccei, a fura szokásai, és a gyönyörű hangja... Minden egy csapásra csak emlék lett. Szívfacsaró emlék.

Az érzés, mikor végre megnyugszok, s az ágyból kimászva a konyha felé veszem az irányt, majd felteszem a kis kotyogóssal a reggeli kávét és várom, hogy Lou mögém lépve belecsípjen a hátsómba, de aztán rájövök, hogy ez sincs többé... Na azt nem lehet szavakkal kifejezni.

Oké, igaz, hogy nem szerettem, mert az ijedtségtől sokszor lefejeltem a szekrényt, de most bármit megtennék azért, hogy ez újra a mindennapok része legyen.

Lefőtt a kávé, ezért egy csészébe – természetesen Lou kedvencébe – töltve félreteszem és összedobok egy kis reggelit.

Sonkás szendvics tojással. Louis is mindig ezt ette. És mindig én készítettem el neki.

Átmegyek az asztalhoz, majd leülve elkezdem megenni. Közben a telefonomat nyomkodom.

A rajongók képeit nézegetem. Nehezen tudják elfogadni, hogy feloszlottunk. Pedig igen. Hivatalosan is. Louis nélkül nem voltunk az igaziak. Nélküle nem ment.

A feloszlásunk után én próbáltam eltűnni a nyilvánosság elől és többnyire sikerült is. Nem nagyon mozdulok ki itthonról. Csak akkor, ha muszáj.

Zayn és Niall maradtak és szólóban próbálkoznak. Elég jól megy nekik. Z már kiadott egy albumot, Ni pedig most dolgozik rajta. Örülök a sikereiknek.

Eleinte én is megpróbáltam szólóban, de nem jött össze. Nem tudtam felénekelni a dalaim, mert az össze Lounak szól és emiatt mindig elsírtam magam.

Aztán inkább maradtam annál, hogy itthon a füzetemben elírogatom a dalokat, aztán kész. Nekem így a legjobb.

Van egy dalom. Az Immortal. Ez szólt Lou temetésen is. Igazából eredetileg a fiúkkal írtuk, de aztán átírtam egy teljesen más verzióra.

Erre vagyok a legbüszkébb, mert számomra az összes közül ez jelenti a legtöbbet. Ebben benne van minden, amit Louis iránt éreztem és érzek a mai napig.

Már ha mondhatjuk ezt, hiszen sokan azt mondják, ha valaki meghal, akkor már nem lehetünk belé szerelmesek. Ez szerintem nem igaz.

Fájt látni a két hónapon át tartó szenvedését, de a legsokkolóbb talán az volt, amikor az esküvőnk napján a karjaim közt ment el. Nem bírtam felfogni. Megcsókoltam, de már nem csókolt vissza. Nem kelt fel és nem mosolygott rám.

Csak ültem a kertben, s zokogva szorítottam magamhoz a testét. Az apró kis vékonyka testét, ami a hónapok alatt szinte csak csont és bőr lett.

Elvesztettem az időérzékem, ezért nem tudom mikor, de valamivel utána kijött Liam és odajött hozzánk. Hallotta, ahogy sírok és meg akarta kérdezni, hogy mi a baj. De aztán nem kellett semmit sem kérdeznie, mert magától rájött.

Temetés. A második legfájdalmasabb a halála után.

Nem tudtam rendesen elbúcsúzni tőle. Akármennyi időt is lettem volna vele, semennyi sem lett volna elég. Semennyi.

Az a kép, ahogy az esküvői öltönyében fekszik a koporsóban, örökre megmaradt. Emlékszem, csak álltam mellette és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Akkor utoljára voltunk kettesben, úgy, hogy még láthattam őt. Az ajándék, amit adtam neki – egy üveg szív és az egyik gyűrűm –, egy apró kis dolog volt, de szívből adtam, ahogy minden mást is. Betettem a keze alá, majd megpuszilva az arcát végleg elbúcsúztam tőle.
Vagyis megpróbáltam.

Remélem, ott fent boldog és senki sem bántja. Nem érdemelné meg, hiszen így is rengeteg rosszat kapott az élettől. Néha, mikor elgondolkozok, rájövök, hogy Isten talán nem véletlenül szólította magához. Lehet, hogy Lou itt már nem lett volna boldog. Pedig én mindent megtettem volna annak érdekében.

Louis naplója. A barna kis füzetecske... Minden nap elolvasom, pedig már kívülről tudom minden sorát. Szeretem, mert mindenről őszintén írt benne. Még arról is, amiről nem beszéltünk sosem. Igaz, nem hosszú, de jobb, mint a semmi. Valamennyire segít feldolgozni az elvesztését.

Ma megyek az árvaházba. Valóra váltom a szerelmem álmát. Reményeim szerint sikerül örökbe fogadnom egy kisfiút. Boo mindig is azt szeretett volna.

Nem tudom, hogy lelkileg mennyire vagyok erős. Szeretném a kisgyereket, de vajon jó lenne itt neki? Nincs párom, akivel együtt nevelném és az sem egészséges, hogy éjszakánként órákat bőgök és szét van vagdosva a kezem...
Tudom, mindkettő az én döntésem. Így tudom csak enyhíteni a fájdalmam. Na de mindegy is, ott majd úgyis megmondják.

Délután 3 órára kell mennem. Felöltözök, iszok egy pohár vizet, majd a tükörnél rendezem a vonásaimat. Most egész normálisan néz ki a fejem. Nem vörösek és táskásak a szemeim. Haladok.

Mától megváltozok. Családot szeretnék. Vagyis csak egy gyereket, de még ahhoz is hosszú az út. De Louis-ért megteszem.
Egy óra autózás után odaérek az árvaházhoz. Mosolyogva kiszállok az autóból, majd azt bezárva elindulok a kerítés kapu felé.

A gyerekek az udvarban játszanak. Néhány homokozik vagy labdázik, míg a többiek fogócskáznak. De az egyik kis barna buksi szomorúan üldögél a padon.

Ám amikor belépek, felkapja a fejét, s iderohanva átöleli a lábaimat.

Ugye te haza viszel? – kérdezi csillogó szemekkel.

A szívem nagyot dobban, s széles mosoly húzódik az ajkaimra.


***3 hónap múlva***


Kint nagy fehér pelyhekben hull a hó. A teljes tájat fehérség borítja. Bent a házban kellemes meleg árad szét a kandallóban pattogó tűznek köszönhetően. December 24-e van, Szenteste.

A kandalló előtti kanapén ülök a kis barna naplóval a kezemben. A szemeim könnyesek, de tovább olvasom. Van egy részlet, ami nagyon fájdalmas számomra, de sosem ugrom át. Az, amikor Lou arról ír, hogy mit tett vele a betegsége és a kórházi lét.

Annyira fáj az az őszinteség, amivel leírta, hogy sokszor szünetet kell tartanom. De aztán ahogy tovább haladok, egy olyan több oldalon át tartó gondolat van, amiben azt vezette le, hogy szerinte úgy már nem tudtam szeretni őt.

Pedig ez nem igaz. Az állapota semmit sem változtatott a hozzá fűződő érzéseimen. Ugyanúgy teljes szívemből, szerelemmel szerettem – és szeretem még mindig –, mint előtte.

Pszichológushoz kell járnom. Az örökbefogadás egyik feltétele volt, hogy rendben legyek lelkileg. Az első vizsgálatkor igazából teljesen megbuktam, de aztán ahogy eljártam a beszélgetésekre, egyre jobban éreztem, hogy segít ez nekem. Amikor Lou elment, a fiúk is mondták, hogy menjek el, mert nem akarták, hogy tovább vagdossam magam. Pedig abba menekültem. Minden nap csak egy vágás. De úgy éreztem, segít, pedig tudtam, hogy igazából nem.

Már leszoktam róla. Nehéz volt, de sikerült. Egy kicsit büszke is vagyok magamra és remélem, Louis is. Látszanak még a hegek, de már elhalványulóban vannak. Talán jobb is így.

Így sikerülni fog a célom, hogy egyszer majd újra igazán boldog legyek. Mert szeretném.

Apuci! – szűrődik be egy hang a nappaliba. Tommy, a kis fiam hangja. – Hé apuci, mi a baj? – mászik fel a hozzám, amikor meglátja, hogy sírok. Az ölembe fészkeli magát, s aprócska kezeivel átöleli a derekam.
Ma lenne apa 26. születésnapja, kicsim. – a szemeimet megtörölgetve veszek egy nagy levegőt, s nyomok egy puszit a buksijára.

Tommy a kis fiú, akit örökbe fogadtam. Nem volt egyszerű procedúra, de több hónap után végül sikerült. Nem is olyan kicsi, öt éves. Nagyon okos és értelmes. Igazi eleven fiúcska. Nagyon szeretem őt.

Mindent elmeséltem neki, persze csak az életkorához mérten. Tudja, hogy Louis nagyon beteg volt és felment az angyalokhoz, mert ott nem fáj neki. Az sem volt titok, hogy régen együtt énekeltünk egy bandában.

Ne sírj, apuci! Apa nem szejetné ezt, hiszen tudod, a napjóban leírta, hogy mennyire szejeti a mosolyodat. – motyogja a a mellkasomba. – Ejmedünk megjátogatni? Csinájok neki ajándékot.
Elmegyünk kicsim, el. – ölelem magamhoz, s nyomok egy apró puszit az arcára. – Na akkor nyomás a szobádba, csinálj valami szépet apának!

Becsukom a naplót, majd felállva vissza viszem a szobába és berakom Lou párnája alá. Mindig ott tartom. Az ágyra leülve elgondolkozok kicsit.

Az első karácsonyom nélküle. Fájdalmas és szomorú. Főleg azért, mert ma van a szülinapja. Már 26 éves lenne a drágám...
Viszek neki ajándékot. Úgy, mint Tommy. Ő biztosan rajzol valami szépet én pedig írok neki. Egy kis levelet, amit majd eldugok a sírjánál. Másnak úgysincs semmi köze hozzá.

Egy lapot és tollat elővéve elkezdem vezetni a sorokat. Nem a fájdalmas dolgokat és érzéseimet írom le, hanem azt, amit kívánok neki és azt, hogy már elkezdtem valóra váltani az álmát. Remélem, örül neki.

Fél óra múltán elkészültem. Egy A4 lap mindkét oldalát teleírtam. Belecsúsztatom egy kis borítékba, majd kimegyek és belerakom a kabátom belső zsebébe.

A konyhába sétálva csinálok egy kis teát, s közben megszólal a telefonom. Liam az.

Szia! – veszem fel.
Szia Harry! Arra gondoltam, hogy elmehetnétek valahova Tommyval én pedig addig feldíszíteném a fátokat. Benne vagy?
Pont elmegyünk Lou-hoz, úgyhogy igen. Köszönöm a segítséget Liam, valahogy még meghálálom!
Nem kell Hazz, szívből teszem. Mikor menjek?
Egy fél óra múlva ráérsz. Addig még teázunk egyet meg Tommy befejezi a rajzot. Az ajándékok a ruhásszekrényemben vannak, majd tedd ki őket légy szíves!
Rendben.
Köszönöm még egyszer!
Nincs mit! Szia!
Szia!

A telefont elrakva lezárom a teafőzőt, majd két bögrébe töltök az italból és ízesítem. Pár perc múlva Tommy szobájában a szőnyegen ülve nézem, ahogy rajzol.

Mi készül kicsim? – kérdezem kíváncsian.
A csajádunk. Te vagy jobb ojdalon, én középen, apa pedig baj ojdajon. – mutatja a lapon szereplő figurákat. – Neked csinájtam hosszú göndöj hajat és zöjd szemeket, apának pedig angyaj szájnyakat. Mejt azt mondtad, hogy apa egy angyaj. – Érzem, ahogy könnyek kezdenek el lefolyni az arcomon.
Igen kicsim, apa egy angyal. Egy igazi angyal. – bólogatok, s közben letörlöm a sós cseppeket.
És én fogom a kezetek, mejt szejetjek titeket.
Én is szeretlek kis fiam. – mosolyodok el könnyes szemekkel. – És apa is.
Ejkészüjtem, mehetünk. – pakolja el a színes ceruzáit, majd a rajzot összehajtva odaáll a szobaajtóba. Felkelek, s a konyha felé indulok.
Gyere kicsim, idd meg a teádat aztán indulunk. – hívom ide és a kezébe adom a bögréjét.
Jendben. – mindketten megisszuk az innivalónkat utána pedig felöltöztetem Tommyt és a kabátomat felvéve bezárom az ajtót.

Most éppen nem esik a hó, de szép fehér a táj. Útközben látunk néhány hóembert és hógolyózó gyerekeket. Tommy megígérteti velem, hogy majd mi is játszunk olyat. Nem tudok nemet mondani.

Egy tíz perces út után odaérünk a temetőbe. A parkolóban leállítom az autót, majd kiengedem Tommyt hátulról. Az kocsit bezárom, megfogom a kezét, s elindulunk be, Lou sírjához.

Odaérve Tommy elengedi a kezem, s közelebb lép. Biztatást kérve rám pillant, s én bólintok. Az egyik váza alá beteszi a rajzot, közben pedig én is oda megyek. A levelemet becsúsztatom a rajzhoz, majd a kis fiam kezét megfogva hátrébb lépek.

Apuci, apa mit csináj odafent? – kérdezi angyali arccal, s szavaitól könnybelábadnak a szemeim.
Vigyáz ránk. És figyeli, hogy milyen okos kis fiú vagy. – mosolyodok el.
Apa küjdte a havat is? – És ebben a pillanatban elkezd esni a hó. Szép nagy pelyhekben.
Igen kicsim, biztosan.

Építhetek egy picike hóembejt apának? Csak hogy ne jegyen egyedül.
Persze. Segítek is. – guggolok le és egy kis havat felvéve formázok egy golyót. – Ez lesz a teste. – mutatom. – Csak kicsit nagyobbra kell csinálni.
Akkoj ez a feje. – teszi rá. – Hozok kezeket és szemeket. – lép a közelünkben lévő fa alá és felvesz néhány ágat és kavicsot. – Ezek jók jesznek. – jelenti ki, majd felteszi őket. – Készen is van.
Ügyes vagy kicsim. Tedd oda nyugodtan. – mutatok fel a sírkő sarkára, és ő oda teszi. – Apa biztosan nagyon örül neki.

Eszembe jut, mikor az első közös telünkön hóangyalokat csináltunk Louis-val. Feküdtünk a friss hóban és hemperegtünk. Csókolgattuk egymást és random kis hócsatákat rendeztünk. Olyanok voltunk, mint az ovisok. De jól éreztük magunkat és az volt a lényeg. Aztán bent a házban csináltam forrócsokit és a kanapén összebújva megittuk. Utána a kandalló előtti szőnyegen csodálatos dolog történt. Egy gyönyörű szeretkezést éltem át a szerelmemmel. Nem az volt az első, de számomra az egyik legszebb. Sosem felejtem el. Akkor még igazából csak ismerkedtünk a másik testével. Szépen apránként felfedeztünk mindent. Hogy mi esik jól és mivel tudjuk boldoggá tenni a másikat. Még amikor Lou élt, akkor is szoktunk csinálni ijeneket, pedig már úgy ismertük egymást, mint a tenyerünket. De most már ez is a múlt...

Apuci, megyünk? – ránt vissza a gondolataimból Tommy. – Máj fázok. – arca kipirult a hidegtől, de mosolyogva néz fel rám. Rendezem a vonásaimat, majd bólintok.
Megyünk kicsim. Meg kell nézni, hogy megjött-e a Jézuska.
Juj, az jó! – örvendezik, s a kezemet megfogva elindul. Elmosolyodva küldök egy puszit Lou-nak, majd Tommyval beszállok az autóba.

Hazaérve beállok a garázsba és kiengedem a fiam, aki el is fut az udvarba. – Gyere kicsim! – hívom be. – Holnap játtszunk majd, de most nézd meg, hogy megjött-e a Jézuska! – nem kell kétszer szólnom, mert pár másodperc alatt abbahagyja a hógolyók gyártását és bejön. Leveszi a kabátját, s felakasztja a fogasra, a cipőjét pedig beteszi a helyére.

Utána besétálunk a nappaliba. A meglepődéstől a kezeit a szája elé kapja. – Megjött a Jézuska! – kiáltja és odarohanva megnézi a fán lévő díszeket és cukrokat.

Mosolyogva odalépek és leülök a szőnyegre. – Apuci, ez gyönyöjű! Olyan nagy és díszes.
Igen, kincsem. És láttad már, hogy mi van alatt? – mutatok a színes papírral becsomagolt dobozokra. – A legnagyobb a tiéd.
Ez nehéz. – húzza a szőnyegre kuncogva.
Bonts ki!
Jendben. – tépi le róla a csomagolást. A dobozt kinyitva fülig érő mosoly húzódik az ajkaira. – Apuci, nézz ide! – mutatja a doboz belsejét. – Nagyon jégóta szejettem vojna ilyet. – veszi ki a markolót és a két teherautót a dobozból.
Örülsz neki?
Igen. – bólogat hevesen. – De a te ajándékoddaj mi jesz? – utal a fa alatt lévő kisebb csomagra.
Az apáé. Nekem nincsen ajándékom, mert én már megkaptam. Számomra te vagy a legszebb ajándék, kis fiam. – ölelem magamhoz gyengéden. – Szeretlek Tommy!
Én is szejetjek apuci és köszönöm, hogy veled lehetek! – nyom egy puszit az arcomra. – Apuci... – kezd bele lassan, amikor elengedem.
Mi a baj?
Apának kócos haja vojt és szejette a fekete öjtönyt?
Igen, de miért? – kérdezem kíváncsian.
És apa szejetett mosolyogni?
Igen.
Apa itt van.
Tessék? – kérdezem meglepetten, s körbenézek, de nem látok sehol senkit.
Apa ott ül a kanapén fekete öjtönyben, kócos hajjal és mosolyog. Azt mondja, hogy hiányzunk neki, és vigyáz jánk.
Kicsim, ez nem játék, ne mondj ilyet! – szidom le kicsit.
De apuci, nem viccejek! – rázza meg a buksiját. – Most ott üj mögötted és hajadat tekejgeti. Azt üzeni, hogy nagyon szejet minket és kéji, hogy ne jegyél szomojú, mejt akkoj ő is az jesz. – Lemerevedve nézek magam elé. Éreztem, ahogy valaki piszkálta a hajam, de azt hittem, Tommy az. Én ezt... Ezt nem hiszem el.
És... És most mit csinál? Vagy mit mond? – kérdezem, s letörlöm a kibukó könnycseppjeimet.
Most megöjej minket és azt mondja, hogy mindig itt lesz nekünk és sosem kejj néjküje kajácsonyoznunk. – mosolyodik el. Tudtam, hogy Lou megölelt, mert amikor Tommy mondta, különleges dolgot éreztem. Elmosolyodva magamhoz húzom a kis fiam és nyomok egy puszit a homlokára.

Karácsony apa nélkül, de közben mégis vele.





2016. október 16., vasárnap

Írói utószó

Sziasztok Drágaságok!

Hát ez is elérkezett. Lezárult a történet. Nem igazán tudom, hogy hogyan kezdjem, ezért először írok pár tényt/érdekességet a sztoriról.

1. Először úgy akartam, hogy Louis a kórházban hal meg, de miután elolvastam ezt↓ a komit, már tudtam, hogy nem ott fog.

2. Nagyon beszartam, amikor megláttam, hogy 2 olyan blogger is feliratkozott a blogra, akit olvasok/olvastam és nagyon féltem, hogy nem tudok megfelelni nekik és nem fog tetszeni neki a történet. De mivel nem kaptam tőlük komit, ezért nem tudom, hogy mit gondoltak róla.

3. Azt tudni kell rólam, hogy elég érdekesen "fangörcsölök" és én nem a fiúkra szoktam. Hanem ezekre:
(Ez a prológushoz volt)



(Ez pedig az epilógushoz – azt hiszem)



Ráadásul ezeket mind egy olyan embertől, aki már néhány Wattpados blogomat is inspirálta, és felnézek rá. Nem is fogtam fel igazán, hogy ő is olvasta. ❤

4. Kb. a 8. rész környékén tudtam meg, hogy a papám tüdőrákos és maximum 2 éve van vissza. Ezzel a tudattal még nehezebb volt megírni a sztorit.

5. Sosem volt titok, hogy Louis meg fog halni a végén, de Harry nem, viszont amikor írtam az epilógust valahogy mégis reménykedtem abban, hogy happy end lesz.

6. Nem határoztam meg a korukat. Volt olyan, amikor úgy írtam a részt, hogy Harry kis fiatal 18 éves, de aztán a vége felé már ugye 6 évet írtam (hogy annyi ideje vannak együtt) és ugye ebből tudható, hogy Louis 25 volt, Harry pedig 22.

7. Megfogadtam, hogy minimum 2000 szavas részeket fogok írni, de ez nem jött össze, úgyhogy maradtam a kb. 1500-nál.

8. Nem volt felépítve a történet, és ez szerintem látszik is. Mindez azért, mert nem tudok előre tervezni, ha meg megtervezem, akkor meg eltérek tőle. Tudom, hogy rengeteg hiba volt benne, meg szar szálak, de én így szerettem, ahogy van.

9. Eleinte úgy volt, hogy lesz Ziam szál, aztán ez csak abban a pusziban/ölelésben merült ki, amit Zayn adott Liam-nek, amikor meghozta a gyűrűt.

10. Zayn-t terveztem Harry támaszának (mert ugye Z volt Lou legjobb barátja), de aztán inkább Liam lett, mert ő szimpatikusabb volt.

11. Remegtem és nagyon sírtam, amikor elérkeztem ahhoz a jelenethez, amikor kimennek a kertbe, és Louis meghal. Annyira még sosem sírtam, mint akkor. Nagyon durva volt.

12. Szoktam zenét hallgatni a részek írása közben. Be is teszek néhányat:


Margaret Island - Eső (ezt a 10. résznél)


Evanescence - My Immortal (ha lett volna trailer, akkor ez lett volna a zenéje)



Illetve sok Children of Distance számot.

13. Azért írtam meg ezt a történetet, hogy meg tudjam nézni, képes vagyok-e írni hosszabb blogot is. (Mert ugye többségében one shot-okat írok.)

14. Utólag rájöttem, hogy nem jó ez a cím. Jobb lett volna valami más, de ebből is látszik, hogy szar vagyok címadásból.

15. Mindent én csináltam a blogon. A dizájnt és a fejlécet is. Az első ilyesmi munkáim voltak.

16. Az elején még olyan képeket akartam a részekhez, hogy különböző montázsok, és abban vannak gifek is. De sajnos nem tudtam olyanokat csinálni, úgyhogy maradtam a gifek-nél.

17. A blog írása közben rájöttem, hogy imádok szomorú történeteket írni.

18. Büszke vagyok erre a történetemre. Mert nekem ez egy nagy lépés volt. Eddig ez a leghosszabb sztorim.

19. Majd lesz még karácsonykor egy one shot.

20. 6 feliratkozója volt a blognak és 1 rendszeres kommentelője – aki az epilógus kivételével minden részhez kommentelt.

Ezek lettek volna a tények és érdekességek.

Most pedig szeretném megköszönni mindenkinek, aki velem tartott ebben a kicsit több mint 2 hónapban! Köszönöm az összes kommentet, oldalmegjelenést, feliratkozást! Nagyon hálás vagyok nektek, amiért adtatok egy esélyt nekem, hogy kipróbálhassam, mennyire megy ez az egész írósdi.

Külön köszönöm Timbókvics Viktóriának, hogy mindig kommentelt, és erőt adott, ha szükségem volt rá. ❤ Imádlak Életem, és köszönöm, hogy vagy nekem!

A csoportom tagjainak is szeretném megköszönni, hogy olvasták a történetet, és kommentelgettek a képekhez, amit ízelítőként mindig kiraktam! ❤

A feliratkozóknak pedig a legnagyobb hálával tartozom. Nem gondoltam volna, hogy végül 6 kis angyalkával fogom befejezni a blogot. Köszönöm, hogy velem tartottatok! ❤

Szeretlek titeket! ❤

Karácsonykor még lesz majd egy one shot. ;)

Úgy gondolom, boldogan fogok visszaemlékezni erre a blogomra, mert ez volt az első, és olyan dolgokat értem el vele, amikre soha nem is gondoltam. Még jobban megszerettem az írást, és tudom, ez örök szenvedélyem marad.

A jövőben majd lesznek még blogjaim, de mostanság inkább Wattpad-on (@PeterVirag néven) fogok tevékenykedni, és írom az mpreg blogomat, és persze a többit is, ami ott van.

Ha esetleg ezután is szeretnétek velem tartani, akkor lépjetek be a facebook csoportomba, amihez ITT A LINK Itt mindig tartani fogom veletek a kapcsolatot, és informállak titeket a blogokról.

És így a végére még egyszer szeretném megköszönni, hogy velem tartottatok ebben a csodás időszakban! Mindig mosolyogva fogok feljönni ide, mert tudom, itt kezdődött minden.

Sors -Larry Stylinson ma bezárja kapuit.